Emese, rólad tudom, hogy már nagyon korán gyógytornásznak készültél, ami később a hivatásod is lett. A kiadvány készítése mit jelent az életedben?
Emese: Azt gondolom, hogy ebben a kiadványban a hobbim, ami láthatóvá vált. Korábban is volt szabadidős tevékenységem, akkor régi bútorokat festettem, de az érdeklődésem a nyaralónk berendezésével véget ért. Ez most abban is különbözik, a korábbi szenvedélyemtől, hogy ebben nem vagyok egyedül, hanem csapatban alkotunk. A gyógytornát továbbra sem adnám fel, ezzel a tevékenységgel együtt született meg bennem az egyensúly.
Éva: Édesanyám révén már korán bele láttam milyen könyvvizsgálóként dolgozni, és emlékszem, hogy már 14 éves koromban mondogattam, hogy én is az leszek. Így is lett, mert több mint 20 éve ez a munkám. A kiadvány készítés számomra egy szerelem projekt, nagyon boldoggá tesz, hogy az eredeti szakmám mellett is megfér és ki tudok benne teljesedni.
Honnan jött az ötlet a könyvhöz?
Emese: Az első közös családi, külföldi utunk Velencébe vezetett, amikor a gyerekek 4, 7, 10 évesek voltak. Sejtettem, hogy maga az utazás sem lesz egyszerű három különböző korú gyerekkel, ezért már az útra is készültem játékos feladatokkal. A városnézéshez pedig mind a három gyereknek külön füzetet állítottam össze fejtörőkkel, feladványokkal, amiben üres oldalak is voltak, ahova emlékeket, belépőket stb. lehetett beragasztani. Ennek akkora sikere lett, hogy innentől minden évben készültek újabb füzetek az utazásainkhoz, amiket a gyerekek, azóta is őriznek a könyvespolcukon.
Egyébként elképzelhető, hogy az utazós füzetek ötlete még a saját gyerekkoromhoz nyúlik vissza. Lelkész nagypapám is készített hasonló füzeteket, szintén kis feladatokkal, történetekkel az unokáinak a nyári szünetre, amiket este közösen át is néztünk. Valószínű ez az emlékem, ha tudatosan nem is, de tudat alatt bennem volt, amikor az utazáshoz alkottam a füzeteket.
Éva: Mi is előszeretettel játszunk a hosszabb autós utazásaink során, pl: rendszámtáblákkal számolós feladatokat találunk ki, fejtörőket oldunk meg. Emese utazós füzeteiről már korábban hallottam, és az egyik autós utunk alkalmával pattant ki a fejemből, hogy mi lenne, ha ezzel komolyabban is foglalkoznánk. Az első megbeszélésünk a témában 2016-ban volt, akkor még nem nagyon láttuk, hogy mi fog ebből kisülni, majd öt évvel később megszületett a kiadvány.
Mi hiányzott az életetekből, amikor elkezdtétek a közös alkotást?
Emese: Nálam egyértelműen az, hogy a gyerekek nőnek, 18, 14 és 12 évesek és nekik már nem tudok füzetet készíteni, így viszont megmaradt a lehetőség az alkotásra.
Éva: Amíg nem kezdtük el én nem vettem észre, hogy valami hiányozna az életemből. Ez egy szerelem projekt számomra, amikor csak egy belső hang vezérel. Néha azt gondolom magamról, hogy bizonyos helyzetekben merev vagyok, de nekem is van egy kreatív énem és nagy szükségem volt erre a kis közös alkotói szigetre.
Budapest mennyire volt egyértelmű választás számotokra?
Emese: Szeretünk utazni, de hazajönni Budapestre az mindig felemelő. A könyv írása közben tapasztaltam, hogy milyen keveset tudunk a városról, ahol élünk, ezért vált számomra kisebb misszióvá, hogy a gyerekek megismerjék a fővárost.
Honnan volt bátorságotok egy számotokra teljesen idegen területre lépni?
Emese: Magamtól ez eszembe sem jutott volna és hozzá sem fogtam volna egyedül. Ehhez kellett, hogy egymást bátorítsuk.
Éva: Előfordult, hogy számunkra teljesen új, ismeretlen feladattal kellett megbirkóznunk , de egymást támogatva túl tudtunk lendülni ezeken a szakaszokon is. Egyedül ezt én sem csináltam volna végig, csakis együtt tudtuk ezt megvalósítani.
Milyen változást hozott számotokra a közös munka?
Éva: Én egy célorientált ember vagyok könyvvizsgálóként határidőkkel dolgozom, soha nem bízom a véletlenre a dolgokat, még a gyerekek születésével kapcsolatban is xls-t vezettem. Amikor elkezdtük a közös munkát én mindent jegyzeteltem, adminisztráltam, de pár hónap után egyszer csak eljött az a pont, amikor ezt őszintén elengedtem és átadtam magam az alkotásnak.
Emese: Kezdetben ez nagy különbség volt kettőnk között, hogy Éva mindent dokumentált, leírt. Nekem mindig voltak ötleteim, de az én életemből pont ez a rendszer hiányzott és nagy szükségem volt arra, hogy összeszedjem a gondolataimat, hogy ne vesszen el semmi. Ebben mind a ketten nagyon sokat változtunk a másik irányba és jó hatással voltunk egymásra. Azóta például én is vezetek xls táblázatokat más témában is.
Hogyan tudtatok gyermekeitek és a munkáitok mellett erre is időt szakítani?
Éva: Gyakran éjszakánként maradt erre csak időm. Az egyeztetések gyakran este 9h után történtekamikor a gyerekek elcsendesedtek.
Emese: Nekem rugalmas a munkaidőm, ezért meg tudtam oldani, hogy amikor volt egy-egy szabad órám, akkor haladjak a feladatokkal, illetve pár hetente egy-egy estét rá tudtam szánni. A Covid okozta lezárások pozitív hatása pedig az volt számunkra, hogy felfedeztük, hogy az online térben is tudunk egyeztetni és nem kell időt szánni az utazásokra.
Említettétek, hogy öt év alatt készült el a kiadvány. Nem volt bennetek közben türelmetlenség?
Éva: Végig azt erősítettük egymásban, hogy nincs időkorlát és nincs miért rosszul éreznünk magunkat.
A családnak mi volt a hozzáállása a hobbitokhoz?
Emese: Mindenki nagyon támogató volt. A gyerekek kezdetben sokat segítettek a tesztelésben, sőt feladatokat is készítettek a füzetbe. A nagy fiam sokat segített számítógépes kérdésekben, de most már 18 éves, ezért csak nagyon célirányosan fordulhatok hozzá.
Éva: Számomra fontos volt, hogy a család véleményt mondjon, ezért rendszeresen leültünk közösen is átnézni az elkészült fázisokat és ilyenkor sok hasznos észrevételt kaptunk. Nyomdába kerülés környékén pedig nagyon jó volt azt hallani az egyik fiamtól, hogy „Anya nem mondod, hogy ez ennyire jó lesz!” Nagyon szerencsések vagyunk Emesével, hogy ilyen támogató család áll mögöttünk.
Mi változott, amióta megjelent a könyv?
Éva: Annak ellenére, hogy reálisan szoktam látni a folyamatokat, én csak a könyv megjelenéséig terveztem és nem gondolkodtam azon, hogy mi lesz a könyv megjelenése után. A környezetünktől érkező finom célzásokat is elhessegettük magunktól, mert annyira nem volt professzionális elképzelésünk az értékesítsről. Emlékszem, hogy Emesével napokig nézegettük, forgattuk az elkészült könyvet, amikor felmerült bennünk, hogy lehet postolnunk is kéne róla a social mediában.
Emese: Én azt hittem a könyv megjelenésével vége lesz a feladatoknak, pedig azzal csak valami új kezdődött.
Ez a szakasz már kevésbé az alkotás öröméről szól, az újdonsült feladatok nagyon más jellegűek...
Emese: Nyilván lehetne profibban megoldani és szakembereket felkérni az értékesítéshez, de számomra ez a rész is érdekes és olyan kihívás, amiben szívesen vagyok benne.
Éva: A social media felület olyan szinten ismeretlen volt számomra, hogy még insta oldalam sem volt, de igyekszünk és talán mondhatom, hogy fejlődünk is ebben, nekem izgalmas figyelni, hogy organikusan hova jutunk.
Vannak már új tervek a folytatással kapcsolatban?
Emese: A prágai kiadvány terve gyakorlatilag már készen is van és már csak vár. Valamint folyamatban van a Budapest kiadvány angolra fordítása és vannak nagyobb terveink is, szeretnénk egy applikációt készíteni a témában. Úgy látszik ennek a folyamatnak messze nincs még vége.
Mit köszönnétek meg magatoknak ezzel a projekttel kapcsolatban?
Emese: Azt, hogy bele mertünk vágni és elkezdtük.
Éva: Azt, hogy tudtam rugalmas lenni és elengedni a korlátaimat, megszokásaimat. Örülök, hogy önmagammal szemben is nyitott voltam és át tudtam adni magam ennek az új helyzetnek.
Mi a legnagyobb ajándéka a könyvnek számotokra?
Emese: Egyrészt az, hogy mi hoztuk létre, mert erre a közösség élményre nagy szükségem volt. Másrészt nagyon jó érzés, amikor pozitív visszajelzést kapunk, például, hogy a gyerekek mennyire élvezték az osztálykirándulás alkalmával kitölteni a füzetet, vagy amikor valaki a füzet segítségével írta meg a házi feladatát Budapestről és csillagos 5-t kapott. Akkor is nagyon örülünk, amikor együttműködést kezdeményeznek velünk.
Éva: Az együtt alkotás, és itt az együttön van a hangsúly. Amikor Emesével összeültünk az mindig hihetetlen módon feltöltött bennünket és nem elvett, hanem energiát adott az életünkhöz.
Madocsai Emese, Rutkovszky Éva
Kisvárosnézők szerzői