Ildikó, klasszikus, kifinomult ízlésével és empátiájával olyan tereket képes teremteni, amiben az ember otthonra talál.            Szenvedéllyel rajong a régiségekért, melyeknek történetük van. Bár már gyerekként megmutatkozott a szépség és alkotás iránti érzéke, az enteriőrtervezésig nem vezetett egyenes út.

12 éves voltam, amikor Balatonon nyaraltunk, ott találkoztam egy lánnyal, aki akkor az Iparművészeti Főiskolára járt és formatervezőnek tanult. Balatonnál az általa készített ékszereket árulta és közben engem is sok mindenre megtanított. Ez akkora hatással volt rám, hogy onnantól kezdve formatervező akartam lenni. Még évekkel később a gimnáziumban is annak készültem. Sajnos a szülői támogatás hiányzott mögülem és nem tudtam megnyugtató választ adni arról, hogy mégis miből él egy formatervező. Számukra ez egy megfoghatatlan szakma volt, ami nem volt megnyugtató perspektíva a jövőmre nézve. Így amikor konkrét pályaválasztásra került sor, már a bölcsészkaron, az irodalom szak lett az irány, mondván szeretek olvasni. Bár felvettek, sosem éreztem azt, hogy ott a helyemen lennék. A „kék könyvet”, ami akkor a pályaválasztási könyv volt, minden évben megvettem és mindig ugyan ott maradt nyitva, az Iparművészeti Főiskola, belsőépítészeti karánál.

Ez egy beteljesületlen álom maradt?

Mindig az rémített meg, hogy portfóliót kértek a jelentkezéshez, ami olyan lehetetlennek tűnt a bölcsészkarról nézve. Később, amikor már tervezőként dolgoztam és jöttek a pozitív visszajelzések, akkor meg azért nem mertem jelentkezni, mert féltem az elutasítástól, hogy álmaim főiskolája esetleg azt mondja nem kellek. Azt viszont el kell, hogy mondjam, hogy az Ybl Miklós Főiskola építészmérnöki karára azonban felvettek. El is kezdtem, befejezni viszont már nem tudtam, mert életem azon szakaszában nem a tanulás volt az első, hanem egyedülálló szülőként, a pénzkeresés.

Folytassuk ott, hogy te javában magyar tanárnak készültél. Hogyan lett ebből belsőépítészet?

Bár 12 éves koromtól minden olyanba belekezdtem, ami manuális volt és kreatív, pl varrás, kötés, de nem tudott szárba szökkeni, mert nem volt mögöttem támogatás. 

A felvételivel el is veszett egy időre ez a fajta teremtés. Később a Praktika magazinnak köszönhetem, hogy visszakaptam az alkotás örömét. Ettől a lakberendezési magazintól kaptam inspirációt és megerősítést, hogy ebbe az irányba kell mennem. A következő 9-10 évben az összes kiadást megvettem, amik a mai napig meg vannak. Átlapozva még mindig melegség önti el a szívem.

A lap elindította a kreativitásomat és hatására pl átrendeztem a szobámat, ami másoknak is tetszett. Ez ébresztett rá arra, hogy ez több, mint egy hobbi, amit nem csak magamnak tartogatok, ez már egy olyan tudás, adottság, amivel másokat is segíteni tudok.

Mi kellett még ahhoz, hogy elindulj a lakberendezés felé?

Az akkori barátom formájába érkezett meg a támogatás, aki nagyon hitt bennem és érezte, hogy ez az utam. Ő volt az egyetlen, aki ebben a kérdésben mellém állt és azt mondta ne csak álmodozzak, hanem tegyek érte. A mai napig őrzöm, Terence Conran: Belsőépítész című könyvét, amit azzal adott át, hogy „szeretettel a jövő belsőépítészének”. Ez inspirált végül arra, hogy jelentkezzek egy lakberendezési iskolába az egyetem mellett. Így bölcsész tanári diplomámmal egy időben, lakberendezői végzettséget is szereztem.

Innentől már minden sínen volt?

Nem egészen. A diploma után az USA-ba mentem elsősorban nyelvet tanulni. Ottani hónapok nagyon inspirálóak voltak számomra, kinyílt a világ. A mai napig a klasszikus amerikai polgári stílus áll hozzám a legközelebb. Nagy reményekkel jöttem haza, biztos voltam benne, hogy mindenkinek én fogok kelleni. Aztán jött a felismerés, hogy ez nem így van. Akkoriban még ritka volt, hogy magánszemélyek lakberendező segítségét kérjék az otthonuk megtervezéséhez. Hosszú út vezetett oda, hogy ebből meg tudjak élni, sokáig ez csak egy mellékvágány volt és akkor terveztem, amikor volt rá lehetőségem.

Mi lett volna, ha tanár maradsz?

Az iskola világa számomra nagyon zárt és szabályozott volt, nem tudtam a rendszerrel azonosulni. A tanítást magát azonban szerettem. Az ember érzi, hogy mi az, amiben otthon van, mi az, amiben többet tud adni, mint mások. Tanárként középszerű lettem volna, egy a sok közül, tervezőként viszont több és más tudok lenni.

Mi az, amivel több tudsz lenni ezen a területen?

Az enteriőr tervezés, nem csak arról szól, hogy egyedül leülök és megrajzolok mindent. A szakmai felkészültségen kívül a munkám egy jelentős része az emberi oldal. A nagyfokú empátiámnak köszönhetően az ügyfelekkel mindig is könnyen teremtettem kapcsolatot. Könnyen bele tudok helyezkedni a világukba, értem, hogy mit szeretnének. Mindig szoktam mesélni, hogy a legnagyobb kihívás egy házaspárnak tervezni. Sokszor mediátorként is működöm közöttök egy tervezési folyamat alkalmával.

Érdekes, hogy a tanítás viszont nem tűnt el az életedből...

Egy lakberendező iskolában tanítok tervezést, ami többek közt abban is különbözik a középiskolától, hogy itt elkötelezett, felnőtt embereket tanítok, akiket nem kell győzködnöm. Mindig irigykedem, a tanítványaimra, akik az iskolapadban még szabadon alkothatnak, nem kötik őket gazdasági korlátok. Belefeledkezhetnek az alkotásba és lubickolhatnak a lehetőségekben. Egy kreatív embernek a tervezés egy játék. Emlékszem annakidején, mennyire élveztem, amikor a saját szobámat csak úgy elkészítettem makettből.

Mit köszönnél meg magadnak az utaddal kapcsolatban?

Nehéz kérdés...talán azt, hogy tettem a saját álmaimért, hogy kitartó típus vagyok. Talán azt, hogy a félelmeim ellenére nem menekülök el a kihívások elől. Mindig korholom is magam, hogy minek választom a nehezebb utat és mennyivel egyszerűbb lenne az életem a komfortzónámon belül. A tanítást is félve vállaltam el, de most mégis izgalmas látni, hogy a laikusokból, hogyan lesz szakmabeli és persze a pozitív visszajelzések is örömmel töltenek el.

Bánod a vargabetűt, a nagy kanyart az életedben?

Nem bánom, bár a nehezebb utat választottam, de ez az én utam.

Most már sokkal tudatosabb vagy a jövőt illetően...

Valóban, korábban semmi tudatosság nem volt bennem, abszolút sodródtam. Nagyon bizonytalan voltam, de az élet arra tanított, hogy az csak a hátrányomra szolgál. Most már sokkal jobban ismerem önmagam, tudom mi az, ami tényleg érdekel.

A lányomnál is nagyon odafigyelek, hogy a pályaválasztásánál ne az ismeretlentől való félelmeim határozzanak abban miben támogatom, hanem igyekszem nyitottnak lenni olyan területek iránt is, amit egyáltalán nem ismerek.

Mondhatod, hogy itt a vége, hiszen megtaláltad és éled is a hivatásod?

Nem igazán, hiszen az évek alatt változom, jobban megismerem magam, felismerem mi tesz boldoggá. Például ilyen most a tanítás és van egy másik nagy szerelem is, a régiségek. 

Régóta szeretem magam körbe venni régi, szép dolgokkal, mindennel, aminek története van. Évekkel ezelőtt műtárgybecsüsnek tanultam és ismét szívesen visszaülnék az iskolapadba festménybecsüsnek tanulni, művészettörténetet hallgatni. 

Nagy vágyam, hogy egy régi épületet alakítsak át, olyan klasszikus enteriőrt tervezzek, amit régi bútorokkal rendezek be, ugyanakkor benne van a folytonosság is, ami az időn átível.

Idősebb koromban pedig egy múzeumban képzelem el magam, ahol szép, régi tárgyak vesznek körül. Érzem, hogy arra születtem, hogy elkötelezetten értéket mentsek, ebben van a felelősségem.

Görgey-Szabó Ildikó

enteriőrtervező